„A művész törvénye saját érzése.”
.(Caspar David Friedrich)
Számomra festőművészként ezek a törvények a mértékadóak, ezek között élek, velük építkezem és húzok falat magam köré. Minden vásznam életem egy részét, mint érzéseim dokumentumait őrzi. Munkáim emlékek, pillanatok, villanások lenyomatai. Személyes tárgyaim, ereklyéim. Mindig azt festem, ami éppen bennem van. Önmagamról szólnak, akinek a megjelenítés ugyanolyan természetes életfunkció, mint az evés, alvás vagy a szerelem.
Úgy élek, ahogy festek, azt festem, amit megélek.
Őszintén szeretnék szólni egyszerű dolgokról. Szépséget, rútságot felfedezni és újra átélve a vásznon megjeleníteni. Megtalálni a legprofánabb témákban azt a csírát, amelyet fel szeretnék nevelni. Hiszek benne, hogy a hétköznapi tárgyakban, jelenetekben, villanásokban, emberekben fel lehet és fel kell fedezni az igazat, díszletek és kosztümök nélkül.
Mestereimtől praktikákat és mindenek előtt emberi tartást kaptam. Déry szavaival élve „az alkotás magatartás”. Úgy szeretnék élni, ahogy festek és úgy festeni, ahogy élek.
A múzeumok művészete szemléletem, normáim kialakításában nagy szerepet játszott. Vágy arra, hogy megfelelni felkészültségben és hitben annak a mércének, amit a régiek állítottak fel. Mesteremtől és tanáraimtól ezt a hitet szívhattam örökre magamba.
A festés valahol egy születés töredéke és minden képem talán a gyermekem. Életet adok neki, és hagyom, hogy éljen tovább a falon. Míg készül a kép, addig óvom, gyötröm, imádom és egyben gyűlölöm. Ha világra jön, megkönnyebbülök és jó érzés fut át a testemen. Ettől a pillanattól kezdve már a saját életére bízom.
