Mindenkit nagy-nagy szeretettel köszöntök, és nagyon nehéz megszólalni Klári gyönyörű szavai után, de én úgy hiszem, hogy amikor az ember valami az életében egy olyan szakaszhoz érkezik, hogy úgy érzi, hogy most meg kell szólalni. Egy festőnek nem tiszte beszélni, főleg nem a saját kiállításán. Igaz, harminc évvel ezelőtt pár száz méterre ettől a helyszíntől a Horváth Mihály utcai Képtárban volt az első gyűjteményes kiállításom, bemutatkozó kiállításom. Lili épphogy járt, a Micike még gondolatban sem volt megtervezve. Nagyon-nagyon szép időszak volt.
Nagyon különös volt az a megnyitó, mert ítéletidő volt. A művészettörténész, aki Budapestről érkezett volna méltatni a képeimet, nem sikerült eljutnia. Kecskemétig jutott, akkor még csak fax volt, és elfaxolta az akkori regnáló itteni Móra Ferenc Múzeum igazgatójának a szöveget, és ő olvasta föl a szöveget. Úgyhogy az is emlékezetes volt, tele volt a galéria, és mindenki úgy érkezett meg, mintha egy menedékházba érkezett volna a hatalmas hóesés és az úttollasok miatt, de sokan voltunk. Az volt az első eltelt három évtized, harminc év, én ezt nem szoktam számolni, és sokszor még a saját születésem napját is elfelejtem, vagy kiszámolom, hogy hány éves is vagyok, annyira nem érdekel. De most úgy éreztem, olyan életszakaszba kerültem én is és a családom is, hogy meg kellett állnom. Nekem ez a 2023 ez nagyon más időszámítás. Én valószínűleg más ember lettem, és a családom is egy más időszámítást él meg.
Az az ember, aki mindig itt volt, és akinek az életemet is köszönhetem, az ő lelkesedett mindig a legjobban a képeimért, aki nem lehet itt, és én most mosolygok, mert ő tudom, hogy fentről néz, és azért gyűjtöttem ezeket a képeket így egybe, mert 80 kép van itt felállítva, mert úgy hiszem, hogy ez valami lezárult. Eddig történt vele valami, és most már én is más emberré lettem, és a családom is úgy érzi, hogy ez egy más időszámítás.
Ez nem leltár, ez nem visszanézés, ez nem kesergés. Egy művész ember életében vannak biztos ilyen időszakok, hogy akkor meg kell állni, el kell picit csendesedni, és visszanézni. Én ezt tettem és akkor életemben egy hónappal ezelőtt erre jártam és egy gyönyörű megnyitóra voltam hivatalos ezen a csodálatos helyszínen. Akkor beléptem és én tudtam, hogy mintha hazaérkeztem volna: a francia ablakaival, a gyönyörű terével, a magas mennyezetével, a fényárral, hogy az én gyermekeimet – a képeim azok mindig kicsit a gyermekeim-, hogy azok itt nagyon jól éreznék magukat. És rámtalált egy felkérés, egy baráti gesztus, ami nekem nagyon jól esett, és örömmel hoztam a képeket.
Miért én beszélek és miért nem egy művészeti író vagy egy művészettörténész? Mert úgy hiszem, hogy ez nagyon hosszú idő, ez nem egy korszak, hanem sok-sok év lenyomata. Én úgy festek, hogy én egy önző ember vagyok szerintem, de a festők kilencven százaléka az. Mert hogy mi azt festjük, ami nekünk öröm vagy ami a bánat és nekünk ez egy gyónás. Kifestjük magunkból azokat az élményeket, azokat a fájdalmakat, azokat az örömöket, ami velünk történik. Én sose találok ki semmit, hanem egyszerűen jönnek velem szembe ezek az élmények és nekem azokat ki kell, hogy fessem magamból. Meghatározó volt nekem az irodalom gyerekkorom óta. Nekem az ágyam fölött idézetek voltak felírva. Minden reggel úgy keltem, hogy ezeket a kis idézeteket muslinca-betűkkel írtam föl, hogy ezeket én végigolvastam, ezeket a verssorokat vagy idézeteket.
Nekem az irodalom az nagyon fontos és része volt az életemnek, és akkor volt egy elég meghatározó korszak, a nyugatosok világa. Én a nyugatosok világát, költészetét, emberi hitvallásukat, életüket. Nekem nagyon-nagyon tetszett. És akkor megismertem ezt a világot, és a legkedvesebb múzeumomnak köszönhetem. A Petőfi Irodalmi Múzeum zseniális kiállításai egyike volt, hogy a nyugatos költőknek a tárgyait bemutatták. És ezek beszédes tárgyak voltak. És én elkezdtem kutatni ezeknek a híres íróknak Babits, Ady, Kosztolányi, ezek az óriás ikonoknak az életét, és azokat a tárgyakat, amivel ők együtt éltek. És én ezeket elkezdtem festeni.
Nekem a festés az mindig egy olyan kaland, ami 2-3 évig biztos tart, és akkor csak abban élek. Az érdekel, azután olvasok, és mindig úgy dőlnek rám az információk, és ezek mindig olyan jó, mindig úgy érzem, mintha csak nekem születnének meg. És így festettem meg Kosztolányi gyönyörű ruhatárát, mert ő imádott öltözködni, vagy Babits sétapálcáját, kalapját, vagy Adynak ez a nagyon különös szófáját, amin költötte és faragta azokat a csodálatos verseit, ami nem volt szófa, és nem volt fotel, hanem ilyen nagyon érdekes bútordarab volt, és ezeket gyűjtöttem, és ezeket festettem. Vagy a New York Kávéház, ahol ők éltek. És aztán ez a téma teljesedett ki, hogy akkor ezeknek a szerelmeit, egy író is miről ígér.
És akkor jött az a múzsa, szerelmek és múzsák időszaka, amikor szerelmes versekhez festettem nőket, lilédát, csinszkát, és török szoft, és ilyenkor mindig beleásom azokba a női életekbe a picit magamat, Sárvári Anna, Juhász Gyula életét, és olyan szerelmeket ismerek meg, amiből én mindig csak merítek, merítek.
Azért mondtam, hogy egy önző ember szerintem a festő, mert hogy én magamnak festem, és szerintem nekem azért van óriási szerencsém és hihetetlen gyökereim, mert olyan családba születhettem meg, hogy olyan szülők neveltek, akitől én nagyon sok mindent kaptak és kapok is. Édesapám szavaiból kiindulva, aki nem csak remek ember, remek orvos és fantasztikus festő, hanem őneki a mondata vezérelte szerintem legtovább. Mindig azt mondta nekem, hogy itt a legyen egy földi foglalkozásod, és legyen egy légi olyan dolog, ami téged teljessé tesz és örömmel teszed. Soha nem azért fessél, mert ezért kapod a pénzt vagy a kenyeret, hanem csak örömből fessél.
Azért lettem művésztanár, és azért imádok tanítani, és a kedves hallgatóim is itt vannak, mert szeretem ezt átadni, nagyon szeretek közöttük lenni, de a festészet az nekem egy szerelem. Sokszor a drága családom mondja, hogy mama, jobb, ha te festesz, mert akkor megnyugszol, mert ha nem festek, az nekik rossz. Úgyhogy a család az nagyon-nagyon fontos, és a férjemnek például köszönhetem azt az embert, aki miatt én felmentem a Képzőművészeti Egyetemre.
Dienes Gábor volt, aki Munkácsy-díjas fantasztikus festő, és akkor még csak a párom udvarolt nekem, és egy kis Trabanttal mentünk el a Budapesti Vigadó Galériába, és mutattam meg, hogy szerinte ez egy jó festő. És amikor megláttam Dienes Gábor képeit, akkor én tudtam, hogy én ezért az emberért fel fogok jönni Budapestre, és szeretném, hogyha ő tanítana.
Hála a Jóistennek, mert az akadémián úgy van, hogy általában a növendékeket a mesterek választják, és úgy veszik föl, hogy kiválasztják azokat a hasonszőrűen gondolkodó embereket, és így kerültem az ő bűntermébe. És neki köszönhettem azt, hogy a grafika az az életem része lett, merthogy látjuk itt, itt nagyon sok festmény mellett vannak grafikák. Kicsit ez olyan, mint a férj és a feleség. Néha valamelyik erősebb, valamelyik gyengébb, de mindig kiegészítik egymást.
Az akadémián a festészet az, és az élet az úgy zajlik, hogy az Andrássy útról nyílik egy kis Bajza utca, és ott van az Epreskert. Az Epreskertben pedig elszórtam gyönyörű műtermek. Én ott dolgoztam közel öt évig, ott festettünk, ott éltünk, és ott mindig voltak fizetett modellek. És mindig rájöttek, rájöttem később, hogy mennyire igazuk van azoknak a nagymestereknek, akik mesélték és leírták, hogy az igazi élő modell után rajzolni, festeni, az páratlan élmény, és ez így van.
Reggelente, amikor megérkeztünk a műterembe, zseniális modelleink voltak, mint egy külön személyiség a 89 éves Bella nénitől a Gyula bácsi, tehát az átlagéletkor a 80 és a halál között volt, de olyan életfantasztikus emberek, akiknek a szőnyi Bernáth Aurél rajzolta őket. Barcsay Jenő, tehát hihetetlen meséket tudtak mesélni, és őket rajzoltam, és nekem az volt a szokásom, hogy minden reggel krokiztam, tusrajzokat készítettem ezekről a modellekről. És a kedves mesterem mondta, hogy Rita, neked életed végéig rajzolni kell, mert én nagyon-nagyon szeretem a tusrajzokat, ez egy óriási jó játék.
A kínaiak, japánok találták ki és náluk az a szokás és az a mondás, hogy minél kevesebb vonallal van megfestve egy grafika, annál mívesebb maga a rajz. Én általában ezeket, mert ezeket javíthatatlanok, tehát ezekre nagyon lehet ráfesteni, meghúzza az ember a tusrajzokat, megfuttatja vízzel, és utána ez nem korrigálható. Nekem ezek jelentenek talán legnagyobb kikapcsolódást, legnagyobb játékot. És hát természetesen a grafika mellett következtek olyan korszakok, mint a levendula, de húsz évvel ezelőtt festettem rengeteg levendulás képet, de ma már mint minden világban mindent egy picit túljátszunk, elcsépeljük, már a levendula is már mindenütt látni. Húsz évvel ezelőtt nekem igaz, akkor jelentett sok mindent.
Aztán utána természetesen vannak olyan korszakok, ami már a mostani időt idézi, és megint a családhoz kell visszafordulnom. Nálunk volt egy fantasztikus ember a nagymamám, aki ikon volt a mi családunkban, mindenki hozzá akart hasonlítani, az összes unoka, az összes ember, aki Makó fél Makót ő gyógyította, és ez a nagymama meghatározó volt az életemben. Nagyon sokat hallottunk, mert nagyon sokat éltünk együtt. Minden hétvégét együtt töltöttük az egész család makói házban, egy fedél alatt, és minden nyári szünetet és minden karácsonyt és nagy ünnepet, húsvétot. Közös étkezések az ebédlőben, a sok gyerek, a sok játék, tehát ez az igazi arany gyerekkor, legalábbis számomra.
Ő volt, aki harmadéves korában Kolozsváron járt egyetemre. És én gyerekként sosem tudtam, hogy Kolozsváron miért esik annyi szó, és hogy hogy kerültünk mi Kolozsvárra, de hát ő oda született és ott született. És amikor bezárt a kolozsvári orvosegyetem, akkor a Trianon gyalázata miatt idekerült, a Szegedi Egyetem fogadta be ezeket a hallgatókat és a tanárokat. Nagymamámnak ott volt a döntése, hogy bezárt előtte az egyetem, a hivatását elkezdte, és ő tényleg gyógyítani akart. És nagymamám családja, az én ükszüleim fogták, ekhós szekérre tették az egész vagyonukat nagyszülőkkel együtt, és átvittek Magyarországra, és Makón telepedtek le, és nagymamám folytathatta az egyetemet. És itt diplomázott, itt ismerte meg a nagypapámat.
És hogy miért mondom el? Azért, mert száz éves az egyetem, és mindig valahogy így megtalálnak a történetek, hogy akkor én úgy gondoltam, hogy hogyan tudnék a nagymamámnak egy picit emléket állítani, mert annyira szerettem. Nálam a szeretet soha nem úgy fejeződik ki, hogy lefestem a portréját, hanem akkor ezt az ő világát.
És akkor megismerek egy olyan világot, hogy megismertem Klebelsberg Kunót, azt a fantasztikus bárót, azt a fantasztikus embert, aki mondhatni az egész ifjúságát annak szentelte, hogy itt legyen egyetem, hogy itt legyenek épületek, hogy legyenek iskolák, hogy legyen kollégium, hogy legyen könyvtár, és megszülessen a Dóm tér, és elmegy Oxfordba, és megnézi, hogy hogy néz ki az Oxfordi Egyetemi Campus, és olyan mintára kezdi építeni és megépíti az első klinikát.
1923-ban nyitja meg kapuit a Gyermekklinika. És ezek, amikor így megismeri az ember, hogy milyen fantasztikus emberek és mennyire nem tudunk róla, akkor nekem öröm festeni ezeket az épületeket, amit ő létrehozott, és öröm festeni az ő portréját. És valahol burkoltan, de nagymamámnak talán egy picit emléket adva, mert amikor először elmentem Kolozsvárra és megkerestem a házsongárdi temetőben a szép szülőknek a sírját, azt se tudtam, merre keressem, és megtaláltam. És higgyék el, én a hallgatóimnak is szoktam mondani, mert a hallgatóim szegények megcsinálják, megtervezik a családfájukat, a saját családi címerüket, mert én úgy hiszem, hogy itt kezdődik valami. Sokan mondják, hogy nincs olyan nagy családjuk, nem baj, mondom, majd szülnek ötven gyereket, és majd lesz nagy családjuk.
Valószínűleg a beszédben is a legtöbbször a család szó szerepel. Azért, mert én ettől lettem az, aki vagyok, és nekik köszönhetem. És egy olyan emberrel szeretném zárni, amikor még most is elcsuklik a hangom: Mindszenty Józsefről és szintén Makóról kaptam egy meghívót. Makó város szentelt neki egy gyönyörű emlékszobát. Igaz, három egész napot töltött Mindszenty Makón. Nem sokat, nagyon kevés az a három nap. De még a nagymamám is, aki minden nap járt templomba, még ő is elmesélte, hogy amikor a nagy nap és a nagy beszéd, és Mindszenty ott mesélte, és ott szólt a néphez. Az utolsó beszéde volt.
Aztán utána az élete nagy részét börtönben, fogdákban töltötte, a hitét nem törték meg. És a legutolsó korszakot, amit megfestettem az ő emlékének, azt mind centinek szenteltem, és mindig azt mondom, hogy nem én adok, hanem én kapok az összes művével, és az összes, amikor én festek, hogy én mennyi mindent kapok ezáltal, hogy ilyen embereket ismerhetek meg. És Mindszenty hitét édesanyjától kapta, és visszafordulok szintén megint a családhoz, az édesanyához, és édesanyától kapta a hitét. A fogdában összesen kétszer látogathatta meg édes fiát, és egyik alkalommal nagyon szeretett volna fiának valamit vinni. Nem engedték. És szorongatott a kezében egy piros almát, és azt mondták, hogy jó, akkor vigye. És ez volt az egyetlen ajándéka Mindszenty Józsefnek édesanyjától, ez a piros alma, ami szerintem a mindenség, nem hiába az országalma, latinul lelket jelent, és nagyon sok mindent. És ha minderre gondolok, akkor az almára gondolok, és arra a fantasztikus emberre, akinek a hitét nem lehetett megtörni.
Természetesen ilyenkor megfestem mindenét, a mellkeresztjét, azt az írógépet, amit a hamis vádakkal aláhamisított vádiratot gépelték, őt valamilyen módon rávették, hogy aláírja. Kutatok mindent, ami Mindszentyt körülvette és Mindszentynek a mellkeresztjét is, amit például teljesen véletlenül láttam meg. Erdő Péter bíboros teljesen véletlenül egy repülőtéren mellettem állt, és utcai ruhában, és én ránéztem, és rögtön felismertem, hogy Erdő Péter bíboros, és így megállt a lélegzetem, és akkor így bennem átfutott, hogy Atyaisten, énnekem most meg kellene szólítanom, még most is elakad a hangom, meg a szavam, mert azt tudom, hogy amikor őt bíborossá avatták, akkor megkapta Mindszenty József mellkeresztjét, ez volt a legnagyobb ajándéka. És ezt a mellkeresztet mai napig viseli a mostani bíborosunk. Én úgy szerettem volna neki elmondani, hogy mennyire tisztelem, hogy ez így apáról fiára idézőjelben száll.
Nem akarom tovább szaporítani a szót, mert nagyon sokat mesélhetnék, mert minden képem nagyon sok mindenről szól. Ha csak ott a biciklire nézek, vagy a kastélyokra, a kastélyokról, és a gyönyörű katedrálisokról nem beszélve.
Rengeteg szépség vesz körül minket, csak meg kell látni. Itt is, ezen az utcán is hányszor mentünk el, és ez a helység is mennyire szép most, és milyen sokáig le volt függönyözve, vagy sötét volt és észre se vettük, és itt hever a lábunk előtt ez a sok szépség, csak észre kell venni. Itt van advent és hogy bezárjam a gondolatomat, nálam sokkal értékesebb és sokkal zseniálisabb költőnek az idézetével, gondolatával szeretném zárni, és megköszönni, hogy itt vagytok. Pilinszky Jánosnak van egy fantasztikus gondolata, akit elég sokszor mesélnek róla és sokszor idézik, de szerintem nem elégszer, hogy tanuljunk meg, tanuljuk meg értékelni azt, ami a miénk, mielőtt az élet megtanít értékelni azt, amid volt.
Tényleg, ami itt van előttünk, és ezt én is tanulom, és még el sem tudom mondani, mert én sem sokszor fogadom meg, és a férjem mindig mondja, hogy nézz körül, nézz vissza, és azt értékeld, amid van, és mindenkinek áldott, békés karácsonyt kívánok, és nagyon köszönöm, hogy meghallgattak, és ezennel megnyitom a kiállítást.
Megtekinthető a Facebook-on: